Július 6., hétfő
05:30. Egy nagy suhintással lelöktem a fülsüketítően csörgő ébresztőórámat az éjjeliszekrényről, majd egy egészséges ásítást követően kikecmeregtem az ágyból. A hétfők a legnehezebbek, főleg mióta a Boulangerie Hugoban dolgozom. A hét első napján nekem kell mindig besietnem a pékségbe, hogy ki tudjam szolgálni a munkába tartó vásárlókat. Gyorsan megfésültem hosszú, szőke hajamat, majd felöltöztem és lerobogtam az emeletről a konyhába megreggelizni. Apa már ott ült, szürcsölte a kávéját és teljes odafigyeléssel újságot olvasott.
-Jó reggelt! - Köszöntem, de semmilyen választ sem kaptam.
-Apaaaa!
-Öhm... Igen kicsim?
-Köszöntem. - Összeráncoltam a szemöldököm, majd nekiláttam a pirítós készítésnek.
-Jaj, bocsánat, jó reggelt!
-Valami baj van? - Kérdeztem értetlenül.
-Nem dehogy! Csak az egyetemekről olvasok.
-Apa, ezt már megbeszéltük. Addig nem megyek egyetemre, míg meg nem tudok állni a saját lábamon.
-Tudom, tudom, de lassan jó lenne továbbtanulni. Mi is 18 évesen kezdtük az orvosi egyetemet anyáddal. - Sóhajtott egyet és folytatta tovább az olvasást.
-Mi?! Orvosi egyetem? Nem volt róla szó, hogy én is gyógyítani szeretnék.
-Én azt hittem te is ezt akarod.
-Nem, nem. Én sosem mondtam ilyet.
-Azért drágám gondolkozz el rajta. Este felé jövök, most sietnem kell egy páciensemhez. - Nyomott egy puszit az arcomra, majd elviharzott.
Nem is tudom mit gondoltam... Két sebész szülő nyilván azt szeretné, hogy a gyereke is orvos legyen. Nekem nem ez az álmom, undorodom a vértől, ez a szakma nem nagyon áll közel hozzám. Befejeztem a reggelit, felkaptam a táskámat és munkába indultam. Még a metrón is a továbbtanuláson gondolkoztam. Lehet, mégis mihamarabb egyetemre kéne mennem, hogy legyen egy jól fizető munkám, amit szeretek is. A divat, fotózás, lakberendezés nagyon érdekel, de nem tudom hogy viszonyulnának hozzá a szüleim. Megszakította a metró bemondója mély gondolatmenetem. A Louvre-Rivoli állomás következett, így leszálltam.
05:30. Egy nagy suhintással lelöktem a fülsüketítően csörgő ébresztőórámat az éjjeliszekrényről, majd egy egészséges ásítást követően kikecmeregtem az ágyból. A hétfők a legnehezebbek, főleg mióta a Boulangerie Hugoban dolgozom. A hét első napján nekem kell mindig besietnem a pékségbe, hogy ki tudjam szolgálni a munkába tartó vásárlókat. Gyorsan megfésültem hosszú, szőke hajamat, majd felöltöztem és lerobogtam az emeletről a konyhába megreggelizni. Apa már ott ült, szürcsölte a kávéját és teljes odafigyeléssel újságot olvasott.
-Jó reggelt! - Köszöntem, de semmilyen választ sem kaptam.
-Apaaaa!
-Öhm... Igen kicsim?
-Köszöntem. - Összeráncoltam a szemöldököm, majd nekiláttam a pirítós készítésnek.
-Jaj, bocsánat, jó reggelt!
-Valami baj van? - Kérdeztem értetlenül.
-Nem dehogy! Csak az egyetemekről olvasok.
-Apa, ezt már megbeszéltük. Addig nem megyek egyetemre, míg meg nem tudok állni a saját lábamon.
-Tudom, tudom, de lassan jó lenne továbbtanulni. Mi is 18 évesen kezdtük az orvosi egyetemet anyáddal. - Sóhajtott egyet és folytatta tovább az olvasást.
-Mi?! Orvosi egyetem? Nem volt róla szó, hogy én is gyógyítani szeretnék.
-Én azt hittem te is ezt akarod.
-Nem, nem. Én sosem mondtam ilyet.
-Azért drágám gondolkozz el rajta. Este felé jövök, most sietnem kell egy páciensemhez. - Nyomott egy puszit az arcomra, majd elviharzott.
Nem is tudom mit gondoltam... Két sebész szülő nyilván azt szeretné, hogy a gyereke is orvos legyen. Nekem nem ez az álmom, undorodom a vértől, ez a szakma nem nagyon áll közel hozzám. Befejeztem a reggelit, felkaptam a táskámat és munkába indultam. Még a metrón is a továbbtanuláson gondolkoztam. Lehet, mégis mihamarabb egyetemre kéne mennem, hogy legyen egy jól fizető munkám, amit szeretek is. A divat, fotózás, lakberendezés nagyon érdekel, de nem tudom hogy viszonyulnának hozzá a szüleim. Megszakította a metró bemondója mély gondolatmenetem. A Louvre-Rivoli állomás következett, így leszálltam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése